Még augusztusban kifejtettem (az egyébként pozitív) véleményemet a panelházas lakótelepekről. Alapvetően még mindig azt gondolom, hogy sok ember lakhatása megoldódott vagy sokkal jobb lett a panelek által, és hogy az előregyártott cuccokból való építkezés jó. De most, hogy a karácsony alatt sokat voltam itthon és a szomszédok is... Azért kicsit átfogalmazódott bennem ez a panel-ügy, és elkezdtem albérleteket nézni.
Frusztráló, hogy az ember soha nem lehet teljesen egyedül. Van a srác fölöttem, aki számítógépes játékokkal játszik, és üvöltözik, minden szavát hallom. Föl szoktam kopogni, de nyilván fülhallgatóval nyomul és nem hallja. Szóltunk már az anyukájának, aki Csucsuval, a kis foxival alszik egy ágyban, tehát nettó idióta ő is. Csucsuval is szoros kapcsolatban élünk, mert neki a körmei kopognak a konyhakövön, de az nem zavar, főleg, mióta az anyukája mondta, hogy Csucsunak fáj a lába és gyógyszert is szed rá - azóta nagyon sajnáljuk szegénykét.
Van az arc, aki elképesztően hangosan elektromos gitározik, erősítővel, nem értem, hogy gondolja. Mindezt két emelettel följebb és nem teljesen fölöttünk, de olyan, mintha a szobámban játszana, sajnos nem igazán jól. Így a csövön felkopogás és az Éjkirálynő áriája max hangerőn nem ért semmit. Azt, hogy ki ő és hol lakik, bonyolult ám kideríteni, mert minden folyosó kulcsra van zárva. Amikor feldúltan útnak eredtünk, hogy megkeressük a gitározós hülyét, akkor a liftben összefutottunk Csucsuval és anyukájával, aki mondta, hogy ki az, aki szerinte gitározik. Így becsöngettünk az adott folyosóra, a gitáros nyilván nem nyitotta ki, csak egy bácsi, akinek hallókészüléke volt - boldog ember, néha én is szívesen lecsavaroznám a fülemet.
Van a kutya három emelettel feljebb, aki minden áldott reggel tombol a lakásban, szerencsére már valamilyen más ponton tölti ki a dühét, és nem riadok arra, hogy valaki bontja a házat. A gondnok szerint egy rottweiler csinálja a hisztit (tipikus panellakásba való kutya) (amúgy szerintem semmilyen rohadt kutya nem való lakásba), akit nem visznek le soha sétáltatni, bele se merek gondolni. A közvetlenül alatta lakó néni mindig kétségbeesetten kopog fel neki, hasztalan.
Valahol, nem tudom, hol, lakik a veszekedős pár, akik vasárnap reggel szoktak egymással és a gyerekekkel üvöltözni, a fürdőszobában lehet a legjobban hallani, hogy gyakran olaszul nyomják. Egyébként ők nem zavarnak, mert messze vannak.
Az egyik szomszédunk egy pasi, aki az ablaknál állva bonyolítja a telefonos üzleti megbeszéléseit, minden szót jól kivehetően értünk. Ez sem zavaró annyira, úgy érezzük, hogy valaki vigyáz ránk és beszél hozzánk és hogy van egy új barátunk, akinek nincs semmilyen elvárása felénk.
Ezen kívül mindig éjfélkor kell centrifugálni és mindig hétvégén 9-kor kell lakást felújítani. Ez az egész dolog halmozódik és egymást gerjeszti. Azzal, hogy gyakran idegesítő itt lakni, engem is érdektelenné tesz a házzal szemben, sőt, a pusztítás vágyát kelti fel és én is rákarcolok valamit a liftajtóra. Nem én vagyok az egyedüli, akit zavarnak a szomszédok; mindig hallom, hogy ez vagy az felkopog a plafonon vagy a csövön, a nénik mindig panaszkodnak hol nekem, hol másoknak a zaj miatt.
Meggyőződésem, hogy ma sokkal rosszabb panelben élni, mint akkor, amikor ezek épültek. Egyrészt nem volt ennyi eszköz, amivel zajt lehetett csapni: nem volt hifi, nem volt számítógép, a tv adásnak vége volt 10kor. Másrészt hasonló emberek laktak együtt. Hatkor keltek, elmentek a gyárba, hazajöttek, lefeküdtek aludni és kussoltak reggelig. Ha zaj is volt, nem zavarták egymást, mert hasonló zajokat keltett mindenki. Engem pl idegesít a tuctuc, de aki szintén ilyen diszkós-proli, azt esetleg nem zavarja. Most, hogy mindenki kiadja a lakását és az emberek összevissza költöznek, nincs sehol egységes lakóközösség és nehezebb együtt élni.
Hát így. Nem jut eszembe hangzatos, tanulságos zárómondat, így csak szépen elbúcsúzom. Legközelebb ismét a képek kapják a főszerepet a posztban. Pápá!
-teti
