Nehéz Budát ezzel a módszerrel bemutatni, mert itt a házak nem túl érdekesek, inkább az útvonalak adják a hely szépségét. Mindent felülír a domborzat, ezért pillanatok alatt el lehet tévedni, viszont csalni is lehet, ha az ember ismeri a titkos lépcsőket és a kertek alatt húzódó közöket. És mivel a hegyet nem lehet lebetonozni, a legkisebb szabadon hagyott, tenyérnyi helyen is megtelepszik a növényzet. Ezért lehet Budát szeretni, mert kifele érdekes, a házak viszont gyakran érdektelenek.

A mama azt mondta, hogy a Bartók Béla úton a Móricz és a Gellért tér közt meglepő belsejű házak vannak, mivel az udvarukban elkezdődik a hegy. Gondoltam, megnézem. Sétáltunk fel-alá, meg ott szenvedtünk, hogy menjünk már be, mert benéztünk a kapun és láttuk, hogy tényleg tök jó, de egyszerűen nem jött senki! Másnap mentem arra busszal, és láttam, hogy sorra jönnek ki emberek azokból a házakból, amiket meg akartam nézni. Ebből is látszik, hogy nem érdemes ezt így megtervezni és rágörcsölni; ha nyitva van valahol valami, azt megnézem, és ennyi. Amikbe meg bementünk mégis, azok indokolatlanul lehangolóak voltak. A véletlent nem lehet kijátszani! Pl. ebbe nem sikerült bemenni, csak befotózni az üvegen:

Márvány izék, egy rohadtnagy, láncokon lógó kovácsoltvas csillár meg egy macska volt itt, és hátul látszott, hogy tényleg menő lehet a kert. 

Egy másikba sikerült bemenni, ahol volt ez a fekete cica:

Egy ideig játszottunk vele, de aztán láttuk, hogy egy mammer néz minket a legfelső emeletről és ez frusztrálóan hatott a lelkivilágunkra. 

Az udvar béna volt. Sehol egy növény, még csak tuja sem volt. Mondjuk inkább száz kénköves, kátránypapírba csomagolt halál, mint egy tuja.

Felmentünk lifttel a legfelsőre, ahol épp nyitva volt a padlásfeljáró, de nem tudtunk körbenézni meg fotózni, mert egyből elkezdett izélgetni az öreg néni, hogy a padláson épp munkások vannak (ki kérdezte?) és hogy kit keresünk. Én meg fáradt voltam és nem volt kedvem se hazudozni, se magyarázkodni, egyáltalán nem akartam beszélgetni, úgyhogy mondtuk, hogy senkit, és lementünk. Egy-két részlet azért szép volt itt is:

Például ez a  lépcsőházi ablak, a konstruktivista hangulatával. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha csak egy nyomi, 2 szárnyú ablak az egész - viszont őket nem érdekelte, hogy egyszerűen oldjanak meg valamit. Ennek fényében viszont lehet, hogy régen ez a ház sokkal érdekesebb és szebb volt, csak melléépítettek valami ocsmány szart, talán az udvart is kinyírták, és tuti, hogy minden egyes felújítással egyre bénábbá vált az egész. 

Ez egy másik, kisebb ablak, de ez is igényes és egyedi, valaki volt olyan kedves, hogy megtervezte az ablak üvegosztását, és nem pedig felütött egy rohadt katalógust és kiválasztott belőle egy DIN szabványnak megfelelő nyílászárót. De én nem akarok itt a könnyeimet törölgetve nosztalgiázni és sóhajtozni. Ma más dolgoknak kell megfelelni, szép az egyedi üvegosztás, de még szebb, ha nem kell télen kabátban ülni otthon és nem 35 ezer forint a gázszámla egy 40 négyzetméteres lakásban.

Ilyen volt a padló mintája. Ez is jó volt, nagyban főleg.

Az a baj, hogy melléépítették ezt a nagyon nagy házat. Jó, hogy van itt valami alacsonyabb épületrész zöldtetővel, de valahogy nem szívesen nézek erre a fehér házra szemben, mert túl nagy és tagolatlan, zárt. De a korlát az jó, szeretem ezeket a matematikus jellegű díszítéseket! :)

Ez volt a bejárat:

Utána meg kimentünk. A következő igazából még rosszabb volt, de a helytelen használat miatt, mert eredetileg ez sem volt különösebben melléfogás. 

Romantikus, ahogy a lemenő nyári nap súrolja aaa... villanyóra szekrényeket vagy isten tudja, miket, az egész bejárat tele volt ilyen elektromos cuccokkal, mit sem törődtek azzal, hogy hogy fog ez kinézni. Pedig az utca felől egy hívogató plakát van, ami valami galériát hirdet idebent, de annyira rossz hangulatú az épület, hogy már csak egy kis szögesdrót hiányzott ahhoz, hogy háborús övezetben érezzem magam.

Tessék. Ilyen. A bicikli tároló se semmi:

A lift mellett ilyen OSB lapokból összetákolt kalyiba, majd ha csöves leszek, ide fogok beköltözni.

A belső udvar rózsaszín volt, vagyis rózsaszínes-izés, nem teljesen rózsaszín, nekem nagyon tetszett, jól eltalált szín volt, és köszönöm, hogy végre nem sárga!

Tök furcsa, hogy ez a belső rész igényes, a bejárat meg nem. Volt cselédlépcső tök menő korláttal:

Én persze tériszonyos voltam és csak alig mertem megnézni, igazán leszokhatnék már erről.

A legfelső emeleten az ablakon kihajolva ráláttunk a tetőkre, és az a két verssor ugrott be, hogy "s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon | a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom." 

A lépcsőfordulóban volt ilyen csigabiga:

És ennyi. 

A harmadik ház sajnos elég sötét volt, hiába kapcsoltuk fel a villanyt. Műmárvánnyal borított fal volt az előcsarnokban, ilyen hullámzó izé, nekem tetszett, csak tényleg sötét volt belül, ráadásul a műmárvány is haragoszöld színű volt.

Hát igen, keletre néz a kapu, reggel biztos jó, ahogy besüt a nap, mindenki vidáman, fütyörészve indul a munkába...

Az udvar sajni elég sötét és semmilyen, érdekes lehetett az a cselédlépcső, de sajnos nem mertem végigmenni a legfelsőn a függőfolyosón. Ez van. Pedig gyerekkoromban ilyesmi gangos házban laktam, de azóta eltelt 15 év, és drágább lett a szaros kis életem.

Pedig igazán nem kéne aggódni, a függőfolyosót most újították fel, mert ilyen trapézlemezen van, kicsit nem is értem a konstrukciót...

A legfelső szinten nem volt semmi érdekes, csak a scary padlásfeljáró:

Ki mer ezen felmenni?...

És a korlát az meg ilyen volt:

A falon a barna mosható festék azért jelen van, de! én örülök, hogy barna, és nem sárga.

Frankel Leó út - még egyszer

Úgy döntöttem, hogy a saját kedvem jobbításáért idecsapom az egyik Frankel Leó utcai példát, aminek most itt nincs tesója, illetve írtam már erről a környékről egyszer a lottóházak kapcsán. Tehát semennyire nem illik ebbe a posztba, viszont az előző példák engem annyira lehangoltak és kikészítettek, hogy egy pillanatra elgondolkoztam, hogy ennek az egésznek nincs is semmi értelme, ha az ember csak ilyen szarokat lát folyamat. De ez a ház! Ez nekem annyira tetszett, hogy azonnal visszatért a lelkesedésem a dolog iránt. 

Megint ilyen hatvanas évekbeli példát találtunk, már a kapu fogódzója lenyűgözött, ez a hullám a hajlított laposacélból:

És tiszta üveg az ajtó, fényes az előtér. Mennyivel jobb hatást kelt ez, mint az előzők, amik kb. 1915 körül épülhettek, míg ez az átkosban, és lám, ez hússzor jobb ház.

A kis lépcső mentén virágláda, szerintem ez lovely. Volt még egy kapu...

Vááááá!!! Ilyen X alakú, nagy nyitója van, és... kinek jut ez eszébe?! :D De mennyire szuper már, ez az ipari kilincs! Brutális, hát miért is ne! Imádom ezt a gátlástalan korszakot, mindent ki lehetett próbálni. A liftház üvegezése is meg volt komponálva, a kép jobb oldalán ez a vas vs. drótüveg egység ezt hivatott bemutatni.

De igazából... A legjobb dolog ami itt történt, amitől most is hevesebben ver a szívem, az ez:

A lépcsőházat teljes magasságában egyedi mintás üvegtégla fal határolja! Annyira jó hangulatú volt... Nézzünk meg erről pár képet:

És a legjobb az volt, hogy a lépcsőpihenőről ki lehetett menni egy kis erkélyre, és szembe találtuk magunkat a kéménnyel:

Ha lenézünk erről az erkélyről, ami szintenként összetalálkozott a kéménnyel, (de ebből egyiküknek se támadt gyakorlati haszna), akkor ezt láttuk:

Ugye meglepő? Ez itt a kert.

Hát, valahogy így. Azt hinné az ember, hogy a Bartók Bélán mennyire jó lehet lakni, aztán egy túrót, semennyire nem jók azok a házak. És akkor itt van ez, mindenki által leköpködött, hatvanas évekbeli kockaház, és egyszerűen jobb az egész. Furcsaságok történnek benne, amire senki sem számít. Ez jellemző egész Budára, hogy kiszámíthatatlan.

-teti