A saját lakhelyeimről nem azért szeretnék írni, mert annyira fontos lenne, hogy ÉN hol laktam eddig, hanem mert különböző típusú környéken és házakban laktam, amikről bővebben és pontosabban tudok írni, mintha nem laktam volna ott. Szeretek mindenféle helyeken lakni, beilleszkedni az ottani miliőbe, de nyilván nem elég rá egy élet (kettő se), hogy mindenhol lakjak, mert Budapest annyira heterogén, hogy már szinte végtelen; egy kerületen belül is változik: egy utcával arrébb már tök más az egész.

A gyerekkorára - legyen az jó vagy rossz - mindenki könnyes szemmel emlékszik vissza, mert ekkor, először és utoljára maradéktalanul boldognak lehetett lenni. Ezért aztán minden ehhez kapcsolódó dolgot dicsfény övez, még akkor is, ha az a valami amúgy szar volt. Így van ez velem is, a Frankel Leó utcára boldogan emlékszem vissza, pedig nem véletlenül költöztünk el onnan. Tipikus belvárosi gangos bérházról van szó, a Frankel Leó utca és a Margit körút sarkán, a legzajosabb, a legbüdösebb helye a városnak, ráadásul utcafrontra néző, első emeleti lakás volt, amit önkormányzati bérlakásként kaptunk a nagy család okán. A lakás amúgy a szokásos: 4,5 m belmagasság, összenyíló, nagy szobák, cselédszoba, lichthof, réz kilincs, vastag fal, két ablakszárny közt ajándék a mikulástól, macskapisi a lábtörlőn, időközönként megjelenő csótány a lépcsőházban. Nem jó az összenyíló szobás lakás, de gyerekként szerettem, mert jól lehetett focizni a szemben lévő ajtók közt. (A játszótéren amúgy sose fociztunk.) Élveztük a belvárosi létformát is, párnát raktunk az ablakpárkányra és órákon át néztük az embereket az utcán, meg zaklattuk is őket, amikor hívogattuk a szemben lévő telefonfülkét. A lakóközösség is más volt, mint manapság: ismertük a szomszédokat, a testvéreim átjártak játszani a Krisztikéékhez, engem meg képen nyalt a Böbe kutya (a szhemét).

A ház valaha szép volt, vannak benne szép dolgok:

Valami furcsaság történik itt, én azt hiszem, kivésték a vezeték helyét. Mennyire érzékeny megoldás!

Régen ezen a táblán kellett hívni a liftet:

Az udvar sajnos elég tróger:

Azt mondta a mama, hogy régen bokrokat meg ilyesmit akartak idetelepíteni, szerintem az is megtette volna, ha pl. nem rakják ki viacolorral, hanem mondjuk akár meghagyják a sárga keramit követ, vagy tudomisén, mindegy nekem, és ideraknak egy szép padot meg egy izét, egy küblit pár páfránnyal. Nem kell ezt túldimenzionálni, csak elhanyagolni sem kéne.

Jó ez a boltíves ügy.

A pillérektől balra szép mintás padlóburkolat (mettlachi burkolat) van, és ugyanez volt a függőfolyosó részen is, csak ezek az oktondi fajankók valami szarfos szart raktak a helyébe. Amúgy a pillér (vagyis hát a boltív) hátsó része már nincs kifestve almazöldre, mert itt megálltak a felújítással:

Itt, mint látjuk, nincs vakolat fölül, minek is, legalább nincs, ami hulljon. A cselédlépcső annyira ijesztő volt, hogy az utolsó emeleten kiszálltam belőle és a főlépcsőn mentem inkább:

A cselédlépcsőről elérhetők további borzasztó nyomorlakások. Hát igen, a régi századfordulós Budapest, mennyire nagyszerű. Nagy házak, nagy belmagasság, stb - persze, mindemellett egy csomó nyomorult garzon is tartozott ezekhez a házakhoz, és egy idő után már tarthatatlan volt a színvonal - ezért épültek különböző telepek, pl Wekerle-telep meg ilyesmik, ami persze még mindig nem oldott meg semmit, akkor enyhültek a lakáshiányból adódó problémák, amikor döbbenetes mennyiségű panellakás épült.

A második kerület széle

Aztán elköltöztünk a budai kertvárosba, Budapest határára. Ez a környék a távolság, az idő lassú múlása és a magány helye volt. Annyira egyedül tudott itt lenni az ember, hogy nem maradt más, csak önmaga, akit érdeklődéssel szemlélhetett, aztán szép lassan minden másra is ráirányult a figyelem. Volt idő a dolgok milyenségét, a valódi jellemét megismerni. Annyira együtt lehetett élni a természettel, hogy minden élőlény (fák, bokrok, madarak, bogarak) összes tulajdonságát egyszerre ismertem; ha elrepült egy madár és alig láttam, akkor is tudtam, hogy milyen madár, mert jellemző volt rá a mozgása, hangja, sziluettje. Olyan csönd volt, hogy gyakran azt hittem, hogy megsüketültem és olyan sötét, hogy azt hittem, vak vagyok. A tél tényleg hideg volt, a hó meg tényleg fehér.

Ez a romantikus oldala. Viszont van rossz oldala is az itt lakásnak: ha előre tudom, mikor jön a (fél óránként járó) busz, akkor 1 óra az út be a városba, a közelben nincs se rendes bolt, se gyógyszertár, se semmi, itt nincs helye a spontaneitásnak, nem lehet csak úgy átugrani a Vikihez, olyan az egész, mint egy szép börtön. A szomszédok utálkoznak egymással, átöntik egymáshoz a szemetet a kerítésen át, és iszonyatosan félnek mindentől, ezért óriási kőkerítések mögé bújnak. De a kutyákat utáltam a legjobban. Mivel az emberek is gyanakodva méregették egymást, ezért a kutyáik is agresszívek és vadak voltak, persze póráz nélkül sétáltatták őket fittyet hányva a többi emberre. Undorító, jellemtelen, önző banda lakik itt, akik a rendszerváltáskor hirtelen meggazdagodtak, pedig nem érdemesek semmi jóra. Hogy a házaik hogy néznek ki, arról jobb nem is beszélni.

Kispest

Kispest egy budapesti falu. Nincs rálátásom az egész városrészre, mert elég nagy és összetett, én ezen a környéken laktam, ami társasházas, de van itt családi ház, meg a Wekerle, meg nem tudom még mi. A lakosság is ugyanennyire színes (tényleg színes...), sokáig próbáltuk megfejteni, hogy mifélék ezek, aztán rájöttünk, hogy sima, egyszerű, szegény emberek. Voltak tradicionális román cigányok is népi ruhában, mindig patyolat tiszták voltak, a nők nagy, virágos szoknyában, a férfiak tiszta, vasalt fehér ingben, lakkcipőben, zselézett hajjal, mintha mindig ünnepelnének valamit. Teljesen más emberek laktak itt, mint amit addig Budán megszoktam. Ismertük a szomszédokat, az egyik adott nekem egy csomó íróeszközt meg vonalzót, annak okán, hogy építésznek tanulok, a közvetlen szomszédunk meg mindig úgy aludt el, hogy azt mondogatta: hajrá Fradi. Csúnyán köhögött is, mindig aggódtunk érte! :( Minket úrikisasszonyokként kezeltek, előre köszönt mindenki, a nők is. Ezt láttam az ablakból:

Ez a kép pedig a tavasz szinonimája:

A ház borzalmasan rossz volt, azon túl, hogy Kispest is a világ végén van, a ház miatt költöztünk el főként. Kb. 40-es évekbeli hőszigeteletlen tégla társasház parapet konvektorral, konyhában és fürdőben nem volt fűtőtest, és minden nap tönkrement valami. A ház amúgy ilyen izés oldalfolyosós volt, a félemeleten laktunk, így bárki felmászhatott hozzánk, emiatt nem is volt zárva a folyosó. Egyszer jött egy szegény ember, hogy késeket élezne, és majdhogynem könyörgött, hogy adjak neki munkát, azóta is bánt, hogy nem adtam oda a késeinket, tök mindegy, hogy nem szorultak élezésre, de nagyon sajnáltam azt az embert.

Semmi extra a ház amúgy, egy csomó helyen látni ilyet, félszinteltolásos, az egyik rész alápincézett, a másiknál meg a földszinti lakásokat a világtól csak 1 ajtó választja el. Borzalmasan szar. 

Növények is vannak:

Örs vezér tere - kőbányai oldal

Ez egy tízemeletes panelház volt, még emlékszem a kódra és be tudnék menni, de annyira semmitmondó, hogy nincs értelme ott fotózni. Fogatolt rendszerű, ami egyesek szerint jobb, mint a középfolyosós elrendezés, szerintem egyáltalán nem, mert a lépcsőház teljesen vaksötét, én utáltam. Nagyon lehangoló volt a ház, semmi nem volt benne, amit szeretni lehetne legalább egy kicsit, pedig én egyáltalán nem utálom a paneleket. Itt már annyian laktunk együtt, hogy nem igazán ismertük egymást, a boltos nőből kiszedtem ugyan pletykákat, de annyira nem volt érdekes. Annyiban volt jó itt lakni, hogy minden közel volt, de amúgy hihetetlen, hogy az esztétikának a legalsóbb fokát sem éri el a környék:

Na jó, ez egy novemberi, ködös nap, amúgy szép időben minden más:

Kőbánya

Kőbánya Pest Budája. Annyi meglepetés ért itt, amennyi csak Budán szokott. Imádtam Kőbányát még úgy is, hogy messze volt és hihetetlenül lepukkant lakásban laktunk. Az összevisszaság netovábbja ez a hely, 500 m-es körzetben volt falusi vityilló szőlővel, panelház, sörgyár, munkásszálló, csöves szálló, úri paloták és suttyó lakhelyek. Hatalmas ipartelep volt az egész, közben meg lakóövezet is, az egészet belengi a kőbányai pincerendszer föld alatti misztikuma, ami néha felszínre tör, pl a játszótér mellett el van kerítve egy rész, kérdeztem az ott tébláboló néniket, hogy miért, és mondták, hogy beszakadt pár éve és valaki meg is halt. Az ablakomból látszódott a Dreher sörgyár régi és működő épülete, kamionok jöttek-mentek, éjjelente meg mindent körüllengett a maláta szag.

És a repülők!... Nagyon közel szálltak a leszálló gépek és a tanulmányaim veszélybe kerültek, amikor rákaptam egy olyan honlap nézegetésére, ami élőben mutatja a gépek helyzetét.

4 db különálló, 10 emeletes ház egyikében laktunk, ami nem panel volt, hanem öntött beton, ezáltal egy kicsit kevésbé hallatszódtak át a szomszédok, mert nem ilyen izés fém kapcsokkal kapcsolták össze az elemeket, hanem kiöntötték az egész házat egybe. A szomszédok ismerték egymást, én is összebarátkoztam a fölöttünk lakó kisfiúval, amikor szappanbuborékokat fújtam az erkélyről.

Ez meg a konyhaablakból a kilátás:

Szupi, mi? A ház nekem tökre tetszett, elég ocsmány volt kívül-belül, de ennek ellenére otthonos hangulatot árasztott:

Nem tudom, miért ragaszkodnak az égszínkékhez, de a bejárat vörös mészkővel van kirakva.

Ez itt a folyosó:

Szerintem jó a középfolyosó, mindenki annyira szidja, de nekem nincs vele bajom. Ez pedig itt a földszint:

Valamiért ilyen uszoda csempével csempézték le jobb oldalon ezt a pillért. Hát ilyen ez a Kőbánya.

Örs vezér tere - zuglói oldal

A kőbányai és zuglói oldal közt az a különbség, hogy más kerülethez tartoznak, és a zuglói egy kicsit jobb, de amúgy panelrengeteg az egész és elég lehangoló.

A ház, amiről szó van, a 10 emeletes, dán típusú (Larsen-Nielesen) panelházak egyike, amik a hatvanas években épültek, és az egyik 72-ben kiégett és 7-en meghaltak. Ha az eset megismétlődne, most is pont ugyanekkora katasztrófa lenne, mert semmit nem adnak a tűzvédelemre ezek a tufa lurkók, csak mondom. Amúgy a ház baromi furcsa, nem tudom, hogy jó vagy rossz. Az nagyon rossz benne, hogy elképesztően áthallatszik minden mindenhonnan, de ugyanakkor próbálták belecsempészni az alaprajzba az otthonosság érzését: körüljárható az egész lakás, mint a régi polgári házakban. Engem a körüljárás egyáltalán nem érdekel, nem hat meg, hogy a szobák közt van egy ajtó, szerintem hülyeség. Viszont erkély lehetne, de az meg nincs, pedig mindig szokott erkély lenni a paneleken. Na mindegy, ez nem is érdekes annyira, inkább a bejárat a furcsa. Egyrészt minden panel a környéken (a kőbányai oldalon is) a városnak hátat fordít, meg kell kerülni a házat, mert a főbejárat Csömör és Gödöllő felé néz. Ekkora baromságot még sose láttam. De a legjobb az ez:

Ez a főbejárat. Kettő van belőle, mert megkerülik a kuka és lift blokkot. Igazából az jó benne, hogy a szemétledobó-lift egység kikerült ide középre, mert nem zavarja a zaj a lakókat, de cserébe ezeken a szűk bejáratokon kell bemenni, ahol mindig félek, hogy leütnek, mialatt a kulcsomat előveszem, és mivel itt van a kuka, penetráns büdös szokott lenni. Viszont az egész lépcsőház minden szinten szép világos és ez tök jó.

Hú de hosszú lett ez! Gyorsan befejezem: jó ez a Pest meg minden, de legszívesebben visszaköltöznék Budára, valami olyan helyre, ahol nem falnak fel a kutyák és nincs izélés.

-teti